Az ötvenes évek végén, amikor néhány Európából az Egyesült Államokba visszatérő zenész elvitte a hírét annak, hogy az öreg kontinensen művészeknek kijáró tisztelet és gázsi fogadja a blues előadóit - ellentétben az USA-val, ahol magától értetődő adottságnak tekintették a feketék zenéjét és nem tartották túl sokra a művelőit - számos jelentős előadó indult szerencsét próbálni Angliába. Muddy Waters, II. Sonny Boy Williamson, Big Bill Broonzy hatása aztán rendkívüli módon megtermékenyítette a szigetország zenei életét. A rhytm and blues népszerű lett a fiatalok körében, s a '60-as évek elején, a Beatles által művelt könnyed, melodikus zenei stílus mellett erőteljes vonulata lett a brit zenei palettának. Legnépszerűbb képviselője az 1963-ban alakult Rolling Stones volt, amelynek zenészei az Alexis Korner vezette Blues Incorporatedből nőttek ki önálló zenekarrá. Nevüket is Muddy Waters egyik legismertebb dalából származtatták (Rollin' Stone). Szintén 1963-ban alakult Londonban a '60-as évek másik legendássá vált formációja, a Yardbirds - a Kingston Art College-ban működő Metropolitan Blues Quartet utódaként. Az iskola diákja volt Eric Clapton, és néhány lecke erejéig itt tanult gitározni Jimmy Page is. A zenekar eredeti felállása: Keith Relf, ének, szájharmonika; Anthony "Top" Topham, gitár (ő a Surrey Művészeti főiskolán volt Page diáktársa); Chris Dreja, gitár; Paul Samwell-Smith, basszusgitár; Jim McCarthy, dob. 1963. végén azonban Topham helyén már Eric Clapton gitározott. Hamar népszerűek lettek, ami többek között annak volt köszönhető, hogy rendszeresen játszhattak a Stones korábbi törzshelyén, a Crawdaddy klubban, Richmondban. Zenéltek az Európában turnézó Sonny Boy Williamsonnal és 1964-ben egy közös lemezt is kiadtak. Ugyanebben az évben jelent meg "Five live Yardbirds" című albumuk, majd 1965-ben a rhytm and blues hangzástól némileg eltávolodó kislemezük, a "Four your love", amely után Clapton kilépett a zenekarból. Helyére Jimmy Page-et hívták, aki ekkorra már Anglia legjobb fiatal session-gitárosának számított. Ő azonban Claptonhoz fűződő barátsága miatt nem vállalta a felkérést. Beajánlotta azonban maga helyett másik barátját, Jeff Beck-et, aki a Wimbledon Art College-ban tanult gitározni és a Trident zenekarban játszott ekkoriban. 1966-ban aztán Samwell-Smith is elment s Page ekkor már elfogadta az újbóli hívást. Először mint basszusgitáros, majd egy beugrás után szólógitárosként zenélt Jeff Beckkel együtt. Ebben a felállásban készült "Happening Ten Years Ago" című nagylemezük. Ekkoriban vette át a Yardbirds menedzselését Peter Grant. Az év végén elment Beck. Négyen maradtak: Page, Dreja, Relf és McCarthy, majd '68. nyarán Relf és McCarthy is is kilépett. Jimmy Page, aki barátja távozása után a zenekar vezetője és nevének tulajdonosa lett, Chris Dreja-val és a menedzser Peter Granttel közösen fogott hozzá a banda újjászervezéséhez. Erre egy lekötött Skandináv turné is szorította őket, ám Page-nek ekkorra már minden agytekervényében ott motoszkált az a zene, amely rövidesen új korszakot nyitott a rock-zene történetében. Page korábban is gondolt már új zenekar szervezésére, amelyben hozzá hasonlóan nagynevű társai lettek volna: Beck, Keith Moon, a Who kivételes képességű dobosa, John Entwhistle basszusgitáros, szintén a Who-ból, John Paul Jones a sessionökről ismert basszista, Stevie Winvood a Trafficból és Stevie Marriott a Small Facesből került szóba. 1968-nyarán azonban ezek a zenészek szerződésben voltak, így Page-nek másfelé kellett körülnéznie. Énekesnek Terry Reidet szerette volna megnyerni, ám ő Mickie Mosttal dolgozott ekkor. Maga helyett viszont ajánlotta Robert Plantet, az alig 19 éves vidéki fiút, aki Hobbstwidle nevű zenekarában énekelt. Page elment Birminghambe meghallgatni őt, és rögtön tudta: megtalálta akit keresett! Kétszeresen is, hiszen Plant dobosnak beajánlotta korábbi zenekari társát John Bonhamet, aki Moon-hoz mérhető nagy tehetségű, ám ekkor még kevéssé ismert zenész volt. Basszusgitárosnak, billentyűsnek pedig bejelentkezett John Paul Jones, akinek kivételes zenészi és hangszerelői képességeit már jól ismerte számtalan közös session-munkájuk révén. A szupergrup tehát így is létrejött! Történetük is bizonyítja, hogy nem véletlenül nevezték második brit inváziónak mindazt, ami a '60-as években a zenében történt! A tehetségek áradatának ilyen földrajzilag is koncentrált felbukkanására talán az itáliai reneszánsz óta nem volt példa semilyen műfajban, sehol a világon! Minden túlzás nélkül mondható: egy terjedelmes rock-lexikont lehet megtölteni azokkal a zseniális, kivételes és jelentős zenészekkel (az alsóbb fokozatokkal nem is törődve), aki ekkor kezdték pályafutásukat Angliában. Némileg talán árnyalja az egyre gyorsuló akcellerációról szóló szociológiai álláspontot az a tény, hogy a '60-as évek elején tízes éveik közepén járó gyerekek alapítottak zenekarokat és kezdtek klubokban fellépni; 16-17 évesen elköltöztek otthonról; alig 20 évesen családot alapítottak és amire beléptek a második X-be, világhírűek lettek. Pedig akkor még nem az MTV és a bulvársajtó gyártotta a sztárokat! A Led Zeppelin négy tagja is hasonló tempójú évek után került egymás mellé, és az igazi pörgés még csak ekkor kezdődött. Augusztus végén Londonban elkezdték a közös próbákat és szeptember 7-én már Koppenhágában koncerteztek: New Yardbirds néven teljesítették Page előző zenekarának 10 fellépésre szóló szerződéseit Dániában és Svédországban. A turné arra is jó volt, hogy összeszokjanak, ismerkedjenek egymással, és el tudják dönteni: akarnak-e, tudnak-e hosszú távon együtt maradni? Mire hazatértek ez már nem is volt kérdés, így elkezdték a saját repertoár kialakítását. Október 16-án mint Led Zeppelin koncerteztek Page korábbi iskolájában, a Surrey Művészeti Főiskolán, majd két fellépésük volt New Yardbirds néven (egyik a Marquee-klubban), ám végül úgy döntöttek: az új korszakot új névvel kezdik! A Led Zeppelin stúdióba vonult, hogy felvegye első lemezét, és amikorra a felvételek elkészültek, menedzserük Peter Grant addig példa nélküli szerződést kötött Ahmet Ertegunnal, az Atlantic Records nevű amerikai lemezkiadó vezetőjével. Kétszázezer dolláros megállapodásuk a legmagasabb, amit addig - és még hosszú ideig később is - kezdő zenekarral kötöttek! Pedig indulásuk nem volt problémamentes. Page az első lemez felvételeiről így beszélt 1975-ben: "Minden egyszerre, hirtelen történt. Alig volt egy kis időnk a zenekar alapítása után. Csak 2 hétig próbáltunk a Skandináv turné előtt, amelyen még New Yardbirds voltunk. Az anyagunkban magától értetődően erősek voltak a blues-gyökerek. Bennem még javában éltek a Yardbirdsből maradt riffek. Amikor Jeff elment, fel volt adva a lecke nekem, hogy új riffeket találjak ki a régi és az újabb számokhoz is. Ez volt ugyanis abban a nehezen teljesíthető megállapodásban, amelyet Clapton és Beck kötött Eric távozásakor, s amit Jeff be tudott tartani, de nekem egyre nehezebb volt, amikor a második szólógitáros, majd rövid idő múlva az elsőszámú lettem.Nagy nyomás alatt voltam, hogy megcsináljam a saját riffjeimet! Az első lemezen még súlyos nyomai vannak ezeknek a napoknak. Azt hiszem ez érezhető is rajta kicsit, vagy talán nagyonis. Az albumot három hét alatt készítettük el. Természetesen valakinek meg kellett adni az alaphangot, különben hat hónapig is próbálhattunk volna, minden eredmény nélkül. De később, már a második nagylemezen megmutatkozik a zenekar önálló személyisége." A nemes egyszerűséggel Led Zeppelinnek elkeresztelt lemezen két Willie Dixon szerzeményt ("You Shook Me", "I Can't Quit You Baby"), egy Anne Brendon feldolgozást ("Babe, I'm Gonna Leave You") játszanak; saját szerzeményük a nyitódal "Good Times, Bad Times", a "Communication Breakdown" és a "Your Times is Gonna Come". Míg a "Dazed and Confused", a "Black Mountain Side" és a "How Many More Times" szerzősége körül máig meg-megújuló viták dúlnak. Tény, a "Dazed..." egy korábbi verziója a Yardbirds repertoárján még Jack Holmes szerzeményeként szerepelt; a "How Many More Times" szövege nagyban megegyezik Howlin Woolf "How Many More Years"-ével, míg a "Black Mountain Side" kísértetiesen emlékeztet Bert Jansch "Black Water Side"-jára. Az inspirációk tagadhatatlanok, miként az is: a Led Zeppelin előadása, hangszerelése tette őket világsikerré, maradandó értékké. A lemezre került változatokat is alaposan a saját személyiségükre formálták. A koncerteken előadott, fantasztikus hangszerszólókkal, improvizációs szakaszokkal megspékelt "Dazed and Confused" és "How Many More Times" pedig messze túlnő azokon a szerzeményeken, amelyekből merítettek. Ráadásul ezek szerzői soha nem kiáltottak plágiumot! Ennek ellenére - mivel az első lemezen az eredeti szerzőket elmulasztották feltűntetni - magyarázkodni kényszerültek, sőt később Willie Dixonnal perbe is keveredtek (elvesztették, így Dixon örökösei azóta is jelentős hasznot húznak a sokmilliós példányban eladott Led Zeppelin lemezekből), másokkal feltehetőleg megegyeztek. Mindenesetre már az első album világossá tette: ők valami egészen mást játszanak, mint ami eddig volt - új korszak veszi kezdetét a rock-zenében! Már az első számmal letették a névjegyüket mindannyian: Plant ízelítőt adott hangjának átütő erejéből, Jones basszusa igazi meglepetésként önálló szerepet kap és ki-ki brummog a zenéből, Bonham dobja mint az ágyúlövés, úgy szól, Page gitárja pedig jelzi: itt kérem minden hangra figyelni kell! Aztán mindjárt a következő dallal demonstrálják mit is jelent a zenekarvezető filozófiája, a "shade and light", és hogyan tudják ezt a filozófiát a zenében megjeleníteni! A "Good Times, Bad Times" elsöprő, erőszakos felütése után egy szenvedélyes, érzelmekkel teli blues, a "Babe, I'm Gonna Leave You". Page akusztikus gitárral kíséri Plant énekét, ezt a rendkívül átélt szerelmi pokoljárást, melyről joggal írta egyik méltatója ezt a sokat idézett mondatot:"Robert Plant elkínzott sziréna-jajveszékelése tette valóssá és kézzelfoghatóvá minden férfi fájdalmát, aki valaha átélte az asszonyi gonoszságot." Nem kevésbé sokkoló a következő darab, Willie Dixon "You Shook Me" című szerzeményének Led Zeppelin-féle változata! Egyrészt demonstrálták, hogy fehérbőrű zenészek nem csupán ihletett előadói, de újrateremtői is lehetnek a bluesnak, másrészt úgy építették fel a dal előadását, hogy abból az első lemez harmadik számának végére bárki számára világossá válhatott: ebben a zenekarban nem Jimmy Page az egyetlen zseniális zenész! Egészen pontosan négy van belőlük! A szám közepén elhelyezett három hangszerszóló (orgona, szájharmonika, gitár) oly mellbevágó, oly tehetséges és felkavaró, amelyhez hasonlót nemhogy egy számban, de egy egész lemezen sem nagyon produkált előttük senki! És a "Dazed and Confused" szorongással, fenyegetettséggel teli, szinte horrorisztikus félelmet, bizonytalanságot árasztó előadása még csak ezután következik! Jones vészt jóslóan monoton pendítései vezetik fel Page különös világot teremtő, torzított gitárhangjait, és az ebbe a lebegő, álomszerű, áthatolhatatlan ködbe belecsendülő emberi hangot - Plant kristálytiszta, hol erőszakos, hol meg meditatív énekét. Bonham tompán puffanó dobja, fel-felcsendülő cinjei csak fokozzák a nyomasztó érzéseket, amikor aztán rövid erőgyűjtés után felordít a gitár és elkezd gyürkőzni a démonokkal. Hangjára lassan felemeli leszorított fejét az ember és apró kapaszkodókat találva az átmeneti kis győzelmekben, feláll és szembenéz a rémülettel. A segítség - egy hang, amelyik protestál helyettünk; egy apró fény, amelyik jó irányba vezet - meg fog érkezni, de az utat egyedül kell végigjárnunk, néha a poklokon keresztül. A "Dazed and Confused" elsöprő zárótétele majd halk lecsengése nem hagy kétséget afelől, hogy a siker sajnos folyton csak átmeneti. Újra és újra neki kell feszülni a sziklának: felgörgetni vagy megmászni, kinek mi kerül útjába. Page csellóvonóval játszik Gibson Les Paulján, olyan hangzást produkálva, mintha egy egész virtuóz vonósszekció zenélne! Ez az elképesztő produkció összeforrt a nevével, bár egyszer azt nyilatkozta: nem ő találta ki. Látta valakitől, és átvette az ötletet. Tegyük hozzá: aztán pedig tökélyre fejlesztette! Fantasztikus koncertjeik egyik kitüntetett pillanata egészen 1975-ig a "Dazed..." volt, melynek katartikus izgalmát újra és újra sikerült átadniuk a közönségnek. A "Your Times Has Gonna Come" főszereplője Jonesy orgonája, míg a "Black Mountain Side" Page gitár-költészetének egyik gyöngyszeme - bárki legyen is az eredeti szerző! A "Communication Breakdown" a rock-zene történetének legjobb lapjaira tartozó, a zenekar minden erényét csillogtató, szuggesztív segélykiáltás. Mind a hangszerek - különösen Page elképesztő tempójú, ugyanakkor következetesen végigvezetett szólója -, mind pedig Plant éneke át tudja adni a kigyulladt, földhöz csapódó léghajón utolsó perceiket élő emberek kétségbeesését. Az "I Can't Quit You Baby" ismét egy mesterien előadott Willie Dixon szerzemény, amelyben csillognak Plant blues-énekesi képességei. A záró darab, a "How Many More Times" összetett, többtételes mű, melyben mindannyian lehetőséget kapnak a virtuóz szólókra - amellett, hogy olyan lehengerlő összhangzást produkálnak, amely egy szimfonikus nagyzenekarnak is becsületére válna. A második tétel hangulata a "Dazed..." nyomasztó légkörét idézi, az egyes tételekből kivezető vágtató dob és basszus parádés megoldása pedig a jóval későbbi "Achilles Last Stand" alapstruktúráját. Ebben a számban vezetik be egyik, a későbbi években sokat használt alkotói ötletüket: kibélelik a számot egy-két (három) önálló művel. Helyet keresnek a nagy elődök számukra legkedvesebb szerzeményeinek, azokat beleillesztik saját zenéjükbe - éppen csak annyira formálva át őket, hogy szerves részei tudjanak lenni az adott zenének. Többször körbejárják, újabb és újabb variációban mutatják be a témát, majd az önfeledt kitérő után visszatérnek saját szerzeményükhöz. Így demonstrálták a zene folytonosságát, szerves fejlődését, melyben a maradandó remekművek építőkövei a következő nagy alkotásoknak, legyen szó akár az un. komolyzene, akár a népzene, akár a szórakoztató műfajok remekeiről. Az elődök és példaképek ilyenfajta megidézése nem csak hallatlan magabiztosságra, játékosságra és felszabadultságra vall - hiszen merészebb tett saját szerzemény "betéteként" használni egy klasszikust, mint egy az egyben eljátszani -, hanem arra is: ők nem akartak pusztán egy újabb antitézis lenni, amely ellentmondást nem tűrve félresöpör mindent, ami előttük történt a zenében. Minden tehetségük, képességük és tudásuk, valamint hajlandóságuk is megvolt ahhoz, hogy szintetizálók legyenek, akikben összesűrítve megjelenik az előző korszakok legjava és a következők kiindulási alapja. A betéteket főként koncerteken alkalmazták, ám a "How Many More Times" lemezre rögzített változatában is benne szerepel az "Oh, Rosie", amelynek gyökerei még korábbra, egészen a blues születéséig nyúlnak vissza. (A "How Many More Times" bevezető motívuma a hetvenes évek közepétől a Magyar Televízió legfőbb politikai műsorának, "A Hét" című magazinnak volt a főcímzenéje. Ami két szempontból is különleges kuriózumnak számít: egyrészt szinte hihetetlen, hogy a kézi irányításos, a nyugatról jövő mételyt már csírájában irtani akaró kultúrpolitika beengedte egy "rosszhírű" rock-zenekar zenéjét legfontosabb műsora élére (ami aztán annak emblémájává is vált!). Másrészt a Led Zeppelin egyetlen kivételtől eltekintve soha sem adta el számait ilyenfajta felhasználásra! A kivétel: 2002-ben a Caddilac új luxusmodelljének reklámkampányához felhasználják a "Rock and roll"-t.) A lemezfelvételek után november-decemberben Anglia-szerte koncerteztek, majd elindultak első amerikai turnéjukra.